1 2 3

Hirtelen ötlettől vezérelve döntöttünk úgy, hogy vasárnap összeröffenünk. Léna, Atthosz és én a legnagyobb hőségben vágtunk neki a budai várnak. Mivel debreceni születésű gyerek vaunék(!), nem tartom szégyennek, hogy először jártam ott. Atthosz izgalmas sztorikkal múlatta az időt, különös tekintettel egy leendő mélygarázs elkészítésenek ötleteire, aminek az egyik nemrég feltárt bástyarom is áldozatául esne. A hőségre való tekintettel, hűvös helyet keresve, rácuppantunk az első sörcsapra, ami elénk került. Amit első látásra kifogásoltam, hogy a magyarok egyik legnagyobb túristalátványosságánál miért egy afropitecus szolgálta fel a sört? Na mindegy... Később egy játszótéren megpihenve, majd egy kiadós (30 cm) subway szendró elfogyasztása után megláttuk Rudolf Pétert akire ráköszöntünk hangos "Szevasz Lalikám"-mal. Majd visszamentünk a Moszkvára, hogy Levi is csatlakozhasson hozzánk.
Irány a Margit sziget. Kerékpárt béreltünk (4 kerekű, családit), és nekivágtunk... Persze sörért az első helyen megálltunk, mert ekkorra már jócskán kitikkadtunk. Egy óra alatt körbetekertük az egészet, ugyanis sok helyen még le volt zárva az árvíz miatt. Kisebb nagyobb balesetekkel megúsztuk az akciót.
Amit megemlítenék: Levinek mindig balra húzott a kormány, a felezővonal felé. Nem kevés izzadságcseppet varázsolva a BKV sofőrök homlokára...
Léna úgy megpadkázta a járgányt, hogy elég komoly 8-as keletkezett a jobb első kerékben.
Atinál észrevettem, hogy a baloldali "B" oszlop eltörött a tető alatt... Pedig fel sem borultunk. ^^
Amikor én vezettem persze semmi komoly nem történt... Ja, és persze sör, sör, sör...
No nem is fényezem tovább magam, örülök hogy ilyen jól sikerült az első Dark Jedi Találkozó, és bízom benne, hogy nem az utolsó volt...

Hozzászólások (9) | 2010. 06. 13. 19:25:02

Ha ez a blogbejegyzés jogokat sértene, abban az esetben kérném Merlint, hogy távolítsa el, és másolja át Bubuc tahógyűjteményébe!

[9:30] Sol Tachikawa: szia dzsemma
[9:30] Sol Tachikawa:
[9:31] Base Tachikawa: szia gemma
[9:31] Gemma Verne: szia, gemma most suliban van
[9:31] Sol Tachikawa: értem
[9:32] Sol Tachikawa: akkor te vagy a...
[9:43] Base Tachikawa: akkor te ki vagy?
[9:43] Base Tachikawa: tesó?
[9:43] Base Tachikawa: szülő?
[9:43] Base Tachikawa: szomszéd?
[9:44] Sol Tachikawa: nagyszülő?
[9:44] Sol Tachikawa: rokon?
[9:44] Base Tachikawa: kutya?
[9:44] Base Tachikawa: cica?
[9:44] Base Tachikawa: tengerimalac?
[9:44] Sol Tachikawa: degu?
[9:45] Base Tachikawa: valamiféle rágcsáló?
[9:45] Base Tachikawa: egér?
[9:45] Base Tachikawa: vagy akár kártevő?
[9:45] Sol Tachikawa: vagy hüllő?
[9:45] Base Tachikawa: mint pl. csótány?
[9:45] Sol Tachikawa: netalán tán oposszum?
[9:45] Sol Tachikawa: a csótány az bogár
[9:46] Gemma Verne: én az anyukája vagyok a Gabinak
[9:46] Sol Tachikawa: az biztos, hogy nem vagy beszédes kedvedben
[9:46] Sol Tachikawa: hoppá
[9:46] Gemma Verne: de ne haragudj, most mással vagyok elfoglalva
[9:46] Sol Tachikawa: kézcsók
[9:46] Gemma Verne: szia
[9:47] Base Tachikawa: csókolom
[9:47] Base Tachikawa: és utólag is bocsánatot kérek
[9:47] Sol Tachikawa: én is
[9:47] Base Tachikawa: te nem is
[9:48] Sol Tachikawa: de
[9:48] Base Tachikawa: stipi stop én kérek
[9:48] Gemma Verne: semmi baj
[9:48] Base Tachikawa:
[9:48] Gemma Verne: sziasztok )))))
[9:48] Sol Tachikawa:

Hozzászólások (12) | 2010. 05. 31. 10:55:12

...emlékezhet még a régi szép időkre!
Ezt a videot véletlenül találtam, és papikának ajánlom:

http://...

(de bárki megnézheti)
30 éve is voltak 600 hp fölötti gépek, csak kevesen emlékeznek rájuk.

Hozzászólások (4) | 2010. 02. 21. 20:56:06

Letovhoz hasonlóan én is küzdök egy dal megszerzésével. Egy filmzenéről van szó. Fast & Furious. Leszedtem már az OST-t, de azon sajnos nem szerepel. A filmben akkor hallható, amikor Letty és Dome utoljára együtt vannak, illetve amikor Lettyt eltemetik. Ha valaki tud segítsen! Köszönöm!

Hozzászólások (2) | 2009. 04. 25. 17:44:47

Arra szeretnék kérni, minden kedves "látogatómat", akik RL keresnek, ill. "vadásznak" rám, hogy most tekintsék úgy, mintha szabadságon lennék. Most vagyok egy párkapcsolat kezdetén, és minden időmet lefoglalja a perverz nőstényállat. Ha valaki irígykedne, azt tökéletesen megértem. =D De arról van szó, hogy minden percet igyekszek vele tölteni. Ezt meg kell értenetek. Köszönöm! A mielőbbi viszontlátásig: Sol Tachikawa (őssejtkutató)

És szeretnék egy régebbi blogbejegyzésemből idézni:

"Van amikor egy emberi kapcsolat ideje lejárt. Barátok ezt értik,és csalódás nélkül tudják tudomásul venni, hogy ezentúl csak ritkán vagy sosem látják egymást. Ez a szabadság nagy nagy ajándéka, hogy még csak rosszérzésünk sem marad a válás után, s hálásan gondolunk vissza egymásra. Az egymással töltött boldog órákra..."

Ezeket a sorokat Nora megértette. Olvassátok el többször, ha elsőre nem megy... Köszönöm!

Szeretnék megadni 2 elérhetőséget:

http://...

http://...

Itt mindig olvashattok rólam, ha kíváncsiak vagytok rá, hogy mi történik velem.
És akkor néhány személyes gondolat:

papika & Nora: Minden egyes perc egy élmény volt veletek! Köszönök a lehetőségeket, nélkületek nem lehettem volna az, aki lett a végére belőlem! Egyszóval: Köszönöm!

Base: Te csak úgy szimplán kabbe!

Bubuc & Merlin: Merlinnek szintén sok mindent köszönök, sok mindenben segítettél, menetközben. Boob! Rád viszont minden alkalommal gondolok, amikor OTT ülök, és problémás a helyzet!

Scan & Süvi: Srácok! Kérlek fogadjátok el a döntésemet! Talán még összefutunk egy-egy koncerten a Zöld Pardonban, hideg sör mellett...

Gabi & Naomi: A zászlónak mindíg lobogni kell. Ha nincs szél, akkor szájjal kell fújni... ...és koncertezzetek. K.rva jó volt az első, Gabika!

Krystal: Videoklip forgatásnál, valszeg kereslek majd! Korongecset + fekete olajfesték ajánlott...

Eu: Neked köszönök a legjobban mindent! Most akkor nem lennék itt!

Su: Azok a scriptek... És a kedves szavak... Sosem feledem...

Camelia: Fedél nélkül lennék, ha te nem vagy. A világ legjobb albiját találtad nekem! Sok-sok pussz!

Kata: A fotózás csúszik egy kicsit. Elvégre Debrecen legrangosabb szállodája, vagy mifene ... Később kereslek majd. Jah! És építs, építs, építs...

Dettike: Ne add fel! Ami nem öl meg, az megerősít! (Road)

Atthosz: Nem haragszok rád. Csak tanulnál meg végre viselkedni!

Mr. Cross: Egy élmény volt önnel üzletet kötni!

És akiket kihagytam, Lyva, Vic, Ori, Noth, Nim, Aliecia, Jani, Saisei, Placibo, Jenne, Cal (Trafik!), Eve és Sasuke, és akik most hirtelen már nem fértek ide:

Köszönöm a segítségeket, a támogatásokat! Nélkületek nem lett volna kerek a világ!

Mindenki vigyázzon magára, mert én már nem tudok odafigyelni rátok!
Szebb jövőt!
Sziasztok!

Hozzászólások (23) | 2009. 01. 04. 21:51:16

Az idei év utolsó bejegyzését olvassátok éppen. A sors iróniája, hogy ma van a rezznapom. Vagyis háromnegyed órája még az volt... Volt ebben az évben minden. Kaptam hideget-meleget, de általában mindíg a jóra emlékszünk vissza.

Engedjetek meg néhány fontos gondolatot a végére:

A tragédiák hozzátartoznak az élethez. Tragédia? És akkor mi van? Hagyjuk abba? Dobjuk be a törölközőt? Hát nem! Ha úgy érzed, hogy kész, a szíved megszakad, akkor is harcolnod kell, de állatira, hogy érezd életben vagy. Szenvedsz, fáj, hát ilyen az élet. Összezavarodtál és félsz? Helyes. Legalább valami mindig eszedbe juttatja, hogy valahol a jövőben vár rád valami jó, amiért érdemes harcolni.
Fejben dől el minden, erősnek kell lenni mentálisan!
Egyszer mindenki életében eljön az a titokzatos pillanat, amikor rájön, hogy ki ő és mi lehetne, és ekkor felébrednek rejtett energiái.

Ezeket a sorokat tanácsként is kezelhetitek. De ha nem, az sem baj. Azért leírtam. Most pár napig jobb dolgom lesz, mint ide írkálni. Lehet irígykedni!

Köszönöm mindenkinek, aki olvasta a bejegyzéseimet, remélem jövőre többen fogjátok!

Szeretném még megköszönni az anyukámnak, hogy a világra hozott, a főszerkesztő bácsinak, hogy bebizonyíthattam a szaktudásomat a hotelszobában... és... és... wörldpísz!!!!!!

B.U.É.K.!!!! Legyetek jók egymáshoz! És... Bulizzunk fiatalok!

http://www.youtube.com/watch?v=euOTzRiNL8E

Hozzászólások (0) | 2008. 12. 30. 00:44:51

Hozzászólások (1) | 2008. 12. 05. 22:27:37

A városok utcáin mindig észrevétlenül lopakodik a tél.

Surran, s léptei nyomában néhány levél még szállingózik: csak ebből - az ódon házacskák
falai között, szürke aszfalton lépdelve - vesszük észre, hogy itt van, eljött. És az egyre
hűvösödő reggelekből, amikor fázósan tipegnek, topognak, szedik apró lábaikat a
piroskesztyűs óvodások. Estefelé kiürül a tér, csak néhány görnyedt bácsika és szerelmes
gubbaszt még a padokon.
A sarki, édeskeserű dallamokat játszó hegedűs fiú négykor már elhagyja helyét, a lányok
nyakában kötött sál tekergődzik és öreg nénik orrát pirosra csipi a hideg, ahogy ácsorognak
vastag posztókabátkáikban a piacokon.

A temető fái között mindig élénkebb a tél. Estére hatalmas varjúcsapat köröz bólogató,
égig érő fák lombkoronái fölött, majd károgva megtelepszik az ágakon. Törzseken
megkapaszkodó, biboros borostyánt vet le a szél, a lusta. Csak a fenyőkbe nem harap
bele a rozsda, azok úgy állnak szilajon, örökzölden. Virágot szorongatok a kezemben és
csendesen lépdelek a márványtömbök között. Fennebb, ahol múltszázadi testek pihennek, sokkal
szentebb. A földet puha lombszőnyeg takarja, engedelmesen süpped a talpam alatt. Télillatot
párologtat a föld. A kövér sajtsárga Hold kereksége kilóg a felhők közül. Kigyúlt mécsesek
ringatóznak lágy fuvalomra, s virágszirmok rezegnek a hantokon. Egy márványangyalka mellé
telepszem. Furcsán süvit a szél, megrázza a toronyban a harangot, s a gilingalangolásra
odakapom a fejem. Mire tekintetem visszatéved az angyalka hidegfehér kezére, előttem ül
nagyapám. Összemosolygunk. Nyújtom a kezem és intem, üljön mellém. Odébb húzódok, hogy jól
elférjen ő is. Megölelem, megcsókolom az arcát jobbról is, balról is. Kérges kezébe rakom
az én kezemet. Pillantásunk összetalálkozik.

- Sétáljunk! – inti, s feláll.

Karöltve lépdelünk a sirok között. Közben lopva végignézem: nem sokat változott. Az arca
ugyanolyan derűs, mint azon a fényképen, amelyről olyan pajkosan hunyorog, mert szemébe süt
a nap. A zakója is ugyanaz meg a keményitett gallérú fehér inge, és a kézelőjén ott egy kis
csepp ragasztó – biztos akkor fröccsenhetett oda, amikor cipőtalpat ragasztott vissza
valamelyik ügyfele talpára.

Elmosolyodtam, amikor odaböktem a fejemmel.

- Még mindig ott van?

- Mit csináltam volna vele? – kérdi és visszanevet a szája. Aztán ő mustrál végig.
– Megváltoztál, mióta nem láttalak.

- Nagyon? – kérdem kissé reménykedőn. Azt szokták mondani, hogy csak akkor van baj, ha már
nem tudjuk felfedezni egymáson a változásokat.

- No nem nagyon. – mondta – Csak megnőttél. Férfi lettél.

Aztán hallgattunk. Összébb húztam a kabátomat. Hűvös lett az éjszaka. Hajnalban már leszáll
a kertekre a dér – ez jutott eszembe hirtelen.

- Mesélj magadról! – s szemében őszinte érdeklődés csillan.

- Hát…- kezdek bele, s lassan mindent elmondok. Hogy végeztem a vizsgáimmal. Hogy soha nem
volt még ilyen furcsa, magányos telem. Hogy albérletben élek. Csak Csabi sündörög körülöttem.
De Őt már megszoktam.
Olykor jövök – megyek, nem találom benne a helyem.
Hosszasan sorolom neki mindennapos problémáimat...

Látom a szemében, hogy érti, amit mondok, mert a vállamra teszi nyugtatólag a kezét, nem
faggatózik és nem bölcsködik.

A templom melletti padra ülünk. Kicsit magasabbra húzza a gallérját, mert a hideg szél
azért ott ólálkodik, garázdálkodik körülöttünk, s minduntalan befészkeli magát az ember
nyakába, hogy ott aztán megrázogassa a csontjait. Szikár alakján most is úgy áll a zakó,
mintha csak alig-alig férne el benne és most is szálfaegyenes, mint mindegyik férfi az ő
ágáról.

Felvonja a szemöldökét és kérdőn néz rám.

- Nos?

Elnevetem magam.

- Semmi. Azaz… mesélj te is magadról, nagypapa.

Elnézem a szeme alatt húzódó árkokat, a sötétbarna, majdnem fekete iriszét, ami nem olyan,
mint amilyen nekem van, és arra gondolok, milyen rég vágytam egy ilyen pillanatra, hogy majd
találkozunk. És nagyokat mesélünk, igen, azt gondoltam, hogy majd ő eligazit engem. Hogy
ünnepélyes lesz a hangulat, hogy sokáig tart majd. De ott hirtelen olyan természetes,
egyszerű volt minden. Kérdések nélkül. Hiszen mindent tudtunk egymásról akkor is, annak
ellenére is, ha nem a méterek és nem a terek álltak közénk, hanem valami más, valami éteribb.

- Mit meséljek? – néz rám kérdőn. – Így vagyok, ahogy látod. Néha unatkozom, de általában
gondolkodom és vigyázok rád. Most mindenre van időm… Hallom, amikor hozzám beszélsz. Csak
nem adhatok minden kérdésedre választ. A válaszokat úgyis megtalálod máshol, jobb helyen
– mondja, s az égre emeli a tekintetét. - Rajtad tartom a szemem. Tudod? Mindig melletted
vagyok, és mindig látom, amikor megállsz egy pillanatra és csóválod a fejed vagy tétova vagy,
nem értesz valamit, és türelmetlenül dobolsz a lábaiddal, mert neked azonnal kell a megoldás…
láttam a gyerekbuksik között a tiedet is, ahogy ültél közöttük az iskolapadban. S látlak most
is, amikor nap mint nap dolgozol. Látlak reggelente újságot olvasni, a vállad felett én is
bele-bele kukkantok néha.
Egyhangúan lapozgatod őket, s talán nem is a sorok között lebegsz, talán máshol jársz, talán
arra gondolsz, mit fogsz tenni holnap, s hogy milyen jó volna, ha valaki betakarna és
levenné az orrodon fityegő szemüveget, ha elaludnál… Még az is eszedbe jut, hogy kimehetnél
sétálni a térre, aztán nem indulsz, mert úgy gondolod, csak fáznál… vagy némán bámulod a
telefont, hátha felhiv valaki, bárki, akivel eltölthetnél egy csendes estét, akivel pár szót
válthatnál és aki fiatalabb, mint ötven.. nem is irigyellek…

Egyet mondok, de azt ne feledd: bármit teszel, mondasz, bármivel is rendelkezel, bármilyen
hatalom van a kezedben – szeretettel tedd. Az legyen a te itélőszéked. Az vezessen. Még
amikor hibázol, akkor is. Hajjj – s megvakarja a fejét – rég volt az már, amikor én… De
hagyjuk...

- Az élet, az élet nem hiányzik? - kérdem tőle.

- Nem mondanám. – válaszolt komoran. Kinyújtózott, két tenyerével térdére csapott és felállt.
Most, hogy áll s én ülök, megint olyan minden, mint régen. S amikor megfogom, még mindig ülve, a felém nyújtott kezét, hirtelen újra négy éves pöttöm fiúcskának érzem magam.

– Jó, hogy láttalak – mondja. Tekintete a sírra téved. – Jaj, krizantém. Vidd el innen. Te
hoztad a rózsát, ugye?

Bólintok. Leül a sír szélére, néz, amíg lassan szedegetni kezdem a krizantémokat.

– Gitározol még? – kérdi.

– Gitározok. Mindig. – mosolyodom el. – Főként akkor, amikor egyedül vagyok, de akkor mindig.

– No dúdolj valamit.

Leülök mellé, a kőre. A szél újra fújni kezd, furcsán, élesen; a szemközti dombon sivítoztak a fák.

Kezemmel végigsimitom az üres márványt, s lehunyt pilláim közül lassan csurogni kezdtek könnyeim.

Hozzászólások (0) | 2008. 11. 30. 22:55:21

Klub. Lent, mélyen elbújtatva egy látszólag kopott kis utcában. Egy keskeny ajtó vezet beljebb. De aki a legfinomabb anyaghoz akar jutni, nagyon is jól tudja, hogy ide kell jönnie. Pontosan ide kell betérnie. A legnemesebb fű, amit akarsz, amilyet még életedben nem szívtál soha. Nincs hozzá fogható.

Nincs semmi sem túlbonyolítva. Nincsenek szexis táncos lányok a vörös ködbe burkolózva. Nincsenek illúziót szolgáltató villódzó fények, és a zene sem a mai trendnek megfelelő. A hely maga tehát egészen elnagyoltnak és túlzottan egyszerűnek tűnik. De nem az.

Olyat kínál, amire pontosan vágysz. Vágysz rá, noha még nem tudod, mi az. A legfinomabb, legszárazabb kenderből készült igazi, bódító fű. Tessék, vegyél. Itt van – csak neked – az amszterdami fű.

Pár slukk, és elmédben olyan dolgok játszódnak le, melyekhez képest a vöröslámpás negyed leányai halovány darabos álomképnek tűnnek. Te már nem fogod érzékelni azt a zenét, ami ott szól. Nem fogod észrevenni a kissé repedezett sötétbarna kerek asztallapokat, sem a kissé kopottas, szintén sötét tónusú, kissé kényelmetlen székeket. Nem fog érdekelni a lámpa enyhén ódivatúnak tűnő vöröses fénye, mely megcsillan a már-már lemálló tapétákról a falakon.

A pincér igazán kedves hozzád. Igazán nagyon kedves. Előzékenyen, szája szögletében megbújó aprócska – mégis kissé felsőbbrendű fél mosollyal adja át neked az anyagot. Mert ő már pontosan tudja, mit ad neked, és mit fogsz kapni a következő percekben. Most tőle függ a nyomorult kis léted egy darabkája. Egy estéd, pár órád és az illúzió. Melyet agyad kreál majd a szer hatására.

Leteszi eléd egy kisebb ezüsttálcára helyezve a hozzávalókat. Egy fecskendő, egy kis törlőkendő, ha esetleg szükséged volna rá – valamint egy pohár friss víz, netalán ha kiszáradna kissé a szád az elején. Helyet foglal még a tálcán egy kiskanál is, és egy gyújtó, amin melegítheted a szert.

A legfinomabb amszterdami cucc, és te pontosan jól tudod: már nincs visszaút. Feltűröd a bal kezeden a kigombolt inget, majd kissé elszorítod az alkarod, hogy vénád könnyen kivehető legyen. Párat pöckölsz rá két ujjaddal erősen, csak a biztonság kedvéért – jó – ezzel készen is vagy. Kezdődhet az Utazás.

Előveszed a kiskanalat, teszel rá belőle az anyagból. Nem sokat, hiszen eleve pár milligramm az egész, de ez pontosan elég. Tökéletesen elég. Majd alátartod a gyújtót, és a lánggal felhevíted a cuccot, mígnem egy kicsit forrni nem kezd. Rendben – most felszívod a fecskendőbe és beleszúrod az előzőleg már jól kitapintott és szemmel is jól látható vénádba.

Vér szívódik fel a fecskendőbe, látod, amint saját véred keveredik az anyaggal, majd lenyomod a végét, szép lassan, nagyon-nagyon lassan. És szállsz. Repülsz. Utazol. Valahol a magasban szárnyalsz hamarosan. Ez a tökéletes lebegés, a valódi nirvána érzése.

Villódzó színek, sötétkék, erős sárga, egészen mély bordó karikák váltakoznak, gyűrűznek szemed előtt, ha behunyod őket. Igen, valami ilyesmi, amit szoktál a legelején tapasztalni. Mégis – pontosan tudod, hogy most valami más lesz. Valami egészen Más.

Furcsa érzés kerít hatalmába. Fejedben, az agyad közepén egy egészen különös dallam, egy rég elfeledettnek hitt refrén szólal meg. Nem ismered, mégis hallottad már valahol. A színes fénykarikák egyre erősebbé válnak, majd a felcsendülő zenei rész szinte kiszorítja őket az agyadból. Totális ürességet érzel, de csak egyetlen pillanatra.

Most pedig képkockák jönnek. Mint egy mozaikszerű, darabos film, egy archív felvétel, majd még egy és még egy az életedből. Csöpp – csöpp – csepeg a csap. De nem a te otthonodban. Majd megjelenik egy kissé fátyolos tekintetű vékonyka nő. Meztelenül. Egészen meztelenül. Adriana. Ki az az Adriana? Magad sem tudod. A nő öle a következő percben magába fogad, majd elnyel. Teljesen elnyel.

Megijedsz. Kissé megrázod a fejed. A kép fokozatosan elhalványul, és a helyébe lép egy másik. Egy másik kis kocka az illúziók világából. Fekete kémény. Fekete füstölgő gyárkémény. Te bolyongsz egy elhagyatott, kietlennek tűnő területen. Valamilyen régi ipartelep. Csípős füstszag, mely az agyadig hatol. Ezt a képet sem akarod. Újabb fejrázás. Most már látni akarsz valami szépet. Valami jót.

De a következő rész sem kecsegtet semmi jóval. Jön egy fekete kabátos magas, erős testalkatú férfi. Egy fejsze van a kezében. De már hullámzik. Minden hullámzik. Egyre jobban elmosódnak a körvonalak. Anyád belép egy ajtón. Hol vagyok? – elönt az ijedtség, homlokod gyöngyözik a verejtéktől. Máskor nem ilyen szokott lenni! – kiáltanád. De csak agyad egy rejtett zugában hallatszik az éktelen ordítás.

Eső. Zuhanó esőcseppek, melyek kemény koppanása az aszfalton olyan őrjítően hangosnak tűnik, hogy mindjárt szétrobban a fejed. Nem akarom! – hajtogatod. Nem akarom! – de szádon nem jön ki hang. A pincér lopva feléd fordul és elmosolyodik. Tanul. Hadd tanulja meg a leckét, hogy az anyag irányít. Ez az anyag legalábbis nem adja át az uralmat, te vagy a hatalmában. Bármennyire is te akarod uralni, ő áll fölötted.

Te ebből mit sem érzékelsz. Koppan az esőcsepp. Kopp- kopp, a fejszével az ember levágott egy ujjat. Aztán még egyet. Majd szép lassan feléd nyújtja. Te ordítva rohansz el, de valójában ott ülsz kissé elterülve a félelemtől már kissé verejtékes arccal. Hátadon lefolyik egy kisebbfajta verejtéksugár csík.

Bőröd nedves és hideg. Kiszáradt a szád. Hmm – a jól ismert érzés. Akkor minden rendben van. Hát még sincs baj. Pedig van. Egyszer csak odalép hozzád a meztelen nő, veled van a fejszés ember is, nálad a két ujj, az eső megállíthatatlanul folyik le arcodon és gyűlik már-már kisebbfajta tócsába a piszkos aszfaltra. Hol egy átkozott pad? – rémület önt el.

Miért nem azt látom, amit akarok? Amit szoktam. – mormolod hangtalanul. Valami szépet akarok! Valami őrületesen megismételhetetlent akarok. Hát jó. – súgja az Anyag. Megkapod. A nő eltűnik. Vele együtt az öle is, mely még egy pár perce a legforróbb kéjt kínálta. A fejszés embernek és az általa átnyújtott morbid ajándéknak is nyoma vész. Nincs ott anyád, és a kietlen ipartelep is tovatűnt.

Hirtelen egy magas csúcsú templom belsejében találod magad. Ájultan fekszel a földön. Odalép hozzád két sötét ruhába öltözött ember, és valami istentelenül rossz szagú folyadékot itatnak meg veled, ami egy nagyon aprócska üvegcsébe van zárva. A sárgás folyadékból a nyelved hegyére cseppentenek párat.

Olyan rossz, olyan átkozottul rossz az íze, hogy mindjárt szétrobban az agyad, minden érzéked tiltakozik ellene. Elájulsz.

Aztán egy zöld, dús növényzetű területen ébredsz. Egy esőerdő közepén fekszel magatehetetlenül, és bár végtagjaidat nehezen tudod mozgatni, mégis felállsz minden erődet összeszedve. Madarak hangját hallod, majmok ordítását és a közelben egy vízesés csobogása tölti be a teret. Minden iszonyatosan tiszta és rettentően párás körülötted. Ekkor a dzsungel állatai köréd csoportosulnak. Majmok, egzotikus külsejű madarak, kígyó kúszik el a bal lábad mellett. Különös hüllőféléket pillantasz meg a közeli fák ágait szemlélve.

Mégis – a legcsodálatosabb mind közül egy hatalmas paradicsommadár. Aki kemény csőrével finoman ütögeti a vádlid. Majd felemeli, és megsuhogtatja hatalmas pompázatos színű szárnyait, mely a szivárvány színeiben játszik. Nem hallat hangot, mégis olyan gyönyörű. Olyan nagyon, fájdalmasan gyönyörű.

Aztán csőrét kitátva torkából láng tör elő. Fekete láng, de fehér, gyengén izzó szélekkel. Milyen látomás ez? – kérdezed magadtól. Aztán a madár különös éles hangon szólal meg. Az univerzum összhangban áll – melyet semmi nem bonthat meg. – Mi a fene ez? - Térj vissza oda, ahonnan jöttél. Majd olyan ragyogás vesz körül, ahogy a madár megsuhogtatja szárnyait, amelyet emberi szem már nem képes elviselni.

Tisztítótűz.



Ez a történet a képzelet szüleménye! Bárminemű hasonlóság, vagy egyezés a véletlen műve!

Hozzászólások (1) | 2008. 11. 29. 23:49:51

Olyan ember társaságára vágyom aki együtt tud érezni velem, akinek a szeme válaszolni tud a tekintetemre.

Hogy köszönsz el valakitől, aki nélkül el sem tudod képzelni az életed?
- Nem köszöntem el. Nem mondtam se mmit. Csak elsétáltam!

Tegnap még bosszút akartál vagy megváltást, azt akartad, hogy telefonáljon, vagy azt, hogy reád szoruljon, vagy hogy vigyék börtönbe és végezzék ki. Tudod, amíg ilyesmit érzel, a másik a messzeségben örül. Addig még hatalma van fölötted. Amíg bosszúért kiáltasz, a másik kezeit dörzsöli, mert a bosszú az vágy is, a bosszú megkötöttség. De eljön egy nap, mikor felébredsz, szemed dörzsölöd, ásítasz, s egyszerre észreveszed, hogy már nem akarsz semmit. Nem bánod azt sem, ha szembejön az utcán. Ha telefonál, felelsz, ahogy illik. Ha látni akar, és muszáj találkozni vele, kérem, tessék. És mindez, belülről, egészen laza és őszinte, tudod... nincs többé semmi görcsös, semmi fájdalmas, semmi önkívületes az egészben. Mi történt? Nem érted. Már nem akarsz bosszút, nem... s megtudod, hogy ez az igazi bosszú, az egyetlen, a tökételes, az, hogy már nem akarsz semmit tőle, nem kívánsz neki rosszat, sem jót, nem tud többé fájdalmat szerezni neked.

És ha egy kicsit csökönyös lennék -, az azért van, mert emberi szív vagyok, és az már csak ilyen. Az emberek félnek, hogy valóra váltsák legnagyobb álmaikat, gondolván, hogy meg sem érdemlik, vagy megvalósítani nem tudják őket. Mi, emberi szívek, meghalunk a félelemtől, ha csak rágondolunk a szeretett lényre, aki örökre elmegy, vagy arra a pillanatra, amikor meghiúsul a várakozás, vagy arra a kincsre, amely - ahelyett, hogy előkerülne - mindörökre a homok rejtekében marad. Mert ha ez történik, végül nagyon szenvedünk.

Évekig harcoltam a saját szívem ellen, mert féltem a bánattól, a csalódástól és a szenvedéstől. Mindig tudtam, hogy az igazi szerelem mindezek fölött áll és hogy még meghalni is jobb, mint szerelem nélkül élni. Ha csupa szenvedés és csalódás és magány az ára, akkor is megéri

Ám ha ránk ront a szenvedés, gyakran egy csapásra megváltoznak a viszonyok. Akkor kutató szemmel néz szét az ember: merre van kiút, s kezd elgondolkozni az élet értelmén és megrendítő tapasztalatain, s mindazon, ami ezekkel együtt jár.

Hozzászólások (0) | 2008. 11. 23. 18:40:37